A táska
A táska .
/Apám emlékére. 2010. Nov.1. Halottak napján. /
Még most is a fülemben cseng a hangja! Lassan , óvatosan kellet a rézszinű csattokat a helyükre taszigálni, azután egy gyors mozdulat, s mindkettő a helyére kattant. Ritkán sikerült egyszerre mindkét felét bezárni. Volt valami megnyugtató ebben zárhangban, valami bizalmas. Ami bent van , az nem is érdekelt.Apámat erről a táskájáról lehetett megismerni. Kopott , őzbarna szine volt, olyan téliesen őzbarna, itt-ott már szürke, néhol fehéren feslő, mint az őzek téli bundája. Kilógott már néhol az állandó dörzsöléstől a cérna belőle, ahol súrolta a nadrágját. Olyankor esténként akkurátusan megvarta.
Apám nem az a típusú ember volt, aki csak úgy vett volna magának egy táskát. Ő talált magának mindig egyet. Az már be volt járatva . Nem törte föl a kezét, mint a frissen vett cipő a lábunkat. Ez az utolsó táska valahogy nagyon kicsire sikeredett. Mintha érezte volna , többet nem kell már találnia.Bőr volt , az biztos. Apám nem talált volna még véletlenül sem műbőrt magának. Talán , ha egy kicsit bizonytalan lehetett benne az eredetében,meg is gyújtotta a sarkát, biztosra ment. Mégis, valahogy ez a táska nagyon kicsinek tűnt nekem.
Bezzeg az a nagy fekete , amit alsós koromban örököltem tőle ! Akkora volt, hogy súrolta a talajt , amikor cibáltam föl a Nyomdász utcán a suliba. Az is lehet, hogy inkább a táska vitt engem. Gyűlöltem azt a táskát. Korom fekete volt, nehéz , mint a dög még üresen is. Apám nem az az ember volt, aki csak úgy vett volna nekem egy új táskát. Ő átadta a sajátját. A tehetősebbeknek az 1965-s éveknek megfelelő műbőr táskájuk volt. Tele rekeszekkel, zsebekkel, tolltartó helyekkel. Akkoriban talán csak két fajta volt a boltokban. Mással is így volt ez . Kezdetben írigyen néztem a többiek csiri-biri táskáit, s ha lehetett sorakozónál mindig a földre dobtam, hogy senki ne is lássa az enyémet. Apám talán még ebben a táskában járt dolgozni a Csavargyárba az 1959-s évektől kezdve. Ahogy teltek a hetek, egyre büszkébb lettem bumfordi fekete táskámra. Már engem is erről lehetett megismerni, s senkinek nem volt hozzám hasonló.Néha már felfedeztem irigy pillantásokat is . Különleges darab volt, az biztos.Volt valami utánozhatatlan szaga! Olyan igazi csavargyári szaga. Egy kis öltöző szag, egy kis kaja szag, s a fő összetevő a fémforgács és az olaj keverékének az elegye. Nem volt taszító, de jellegzetesen proli szaga volt, s ettől volt olyan felnőttes. Csúfolni meg sem próbáltak miatta. Hiszen kitűnő tanuló voltam, ráadásul sportban is az elsők között. A mi osztályunkban a hülyegyerekek nagy szarban voltak nyolc éven keresztül . Nem elég , hogy rém sötétek voltak, de még fociban is megaláztuk őket !
Apám már rokkant-nyugdíjasként dolgozott, de minden nap vitte magával az elnyűhetetlent. Nem tudom , mit tartott benne, talán anyám kaját készített neki, egy szem alma, esetleg papírba csomagolt kenyér, lehet , hogy szalonna is némi hagymával. Egy kis kés az biztos volt benne, meg a pici kis határidő naplója. Annak már régen lejárt az ideje.Az 1990-s be még 1992-be is írt, ha még volt benne üres lap.Apám nem az az ember volt, aki csak úgy fölöslegesen kidobott egy naptárt, néhány üres lap miatt. Ha dolgozni ment, még csak valahogy elviselhető volt az elnyűhetetlen ,réz csattos , téliesen őzbarna billegése a kezében. Ő azonban mindenhova vitte magával. Orvoshoz ugyan úgy, mint színházba. Az utóbbira persze sokszor nem volt példa, mert 62 éve alatt talán ha négyszer tette be a lábát ilyen puccos helyekre, abból háromszor az én néptánc előadásom lehetett a színhely.
Ahova biztosan vitte magával, az minden évben Halottak napján, a nagykátai római katolikus temető. A gyertyákat mégsem lehet kabátzsebben hordani! Anyám biztosan kikészítette a megfelelő mennyiséget gyertyából, de lehet , hogy ő szerezte be azt is. Precízen ki kellett számítani, hogy hány gyertyát vásárol, mert hosszú évek óta kialakult rend szerint járta be a temetőt. A sorrend szinte mindig ugyanaz volt. Gyerekként már előre tudtam én is a sorrendet. Változás csak akkor jött a sorrendbe, ha valaki ismerős , barát , utcabeli hirtelen meghalt. Erre nem tudtunk előre felkészülni, mert amíg élt Apó meg Mama, aznap zúdították ránk az egész évi termést, mielőtt kimentünk volna a temetőbe. Később meg már nem volt aki elmondja a változásokat !
A nagykátai temető halottak napján.Háttérben a Keglevich kápolna .2010.
Gyerekként szerettem ezeket a halottak napi lemeneteleket Nagykátára. Másért szerettem én, s másért apám.Imádtam tüzeskedni a sírok között. Össze - vissza faggyúztam a kezeimet, szétégettem az ujjamat. Az időtájt nem voltak ezek a giccses , hatalmas műanyag mécsesek,amik ha meggyújtották a műanyagot , úgy égtek, mint a gázolaj.Egyszerű, fehér gyertyákat lehetett csak kapni. Az egyikkel felmelegítettük a másik talpát, s odaragasztottuk a sírkő lapjához. Örültek is ennek a sírok gazdái, mert tavasszal késsel kellett lekapirgálni a szétfolyó faggyút.
Halottak napján
A temetőnek különös, misztikus illata volt a füstölgő gyertyáktól, s a nagy búsan bólogató krizantémoktól .Az esti gyertyafényben villódzó emberi árnyékok szellemjátéka hátborzongatóan félelmetes, a halottak sírhantján ülő, 7-8 éves gyermeki agy számára.Abban a korban ki gondol még a halállal. Apám megtanította, hogyan találom meg a sírokat. Két navigációs pont volt.Az egyik a gémes kút, ahonnan az asszonyok hordták a friss vizet a vázákba, a másik a szemben levő sír , amit teljesen befutott a borostyán.Az a gémeskút az teljesen nem illik a temető hangulatába, de még a mai napig is ott éktelenkedik rozzant gémjével, mintegy őre a halottaknak.Talán babonából nem merik lebontani?? Oda járhatnak a halottak szellemei szomjukat oltani. Hát , ha így van, hagyják is ott ! Nehogy kiszáradjanak szegények. Kipróbáltam ! Működik , s a vödröt könnyedén kilehet emelni a gyűrűből, mint 50 éve annyiszor már.Azért abban reménykedem, hogy a vizét nem fogják egyszer majd palackozni. Túl magas itt a talajvíz, sokszor a koporsókat elönti a víz. Ha én adhatnám a nevet ennek az ásványvíznek : Hádész lenne a neve.
Ahogy múltak az évek, egyre kevesebbet jöttem le halottak napjára. A középiskola alatt még csak néha-néha, a főiskolás évek alatt szinte alig. Kisgyerekként még élveztem, amikor oda jött valaki ismerős a sírokhoz, beszédbe elegyedett apámmal, majd a végén rám nézett kikerekedett szemekkel, és akkor jött a jól ismert kérdés: -Emlékszel ? - Én vagyok a Jani bácsi, aki a térdén lovagoltatott! Vagy ennek a női változata: -Emlékszel-e? Én vigyáztam rád szőlőkötözéskor a nagy megyfa árnyéka alatt, az Erdőszőlőben! Hát én vagyok a Sári, Julcsa, Teri....... Udvariasan mosolyogtam, s persze mindenkire emlékeztem. Azután hazafelé a vonaton ment a ki-kicsoda játék. Anyám, apám olyankor újraélték a fiatalságukat ! Néha ők is belezavarodtak az azonosításba, de láttam a szemükben a csillogást, amit a múlt emlékképei sugároztak ki belőlük. S ugyan , mit kérdezhettek volna ezek az ismeretlenek, amikor 16-17 évesen ,vállig érő hajjal , két fejjel magasabban apámnál , csak álltam ott, mint egy hippy : -Ugyan ki ez??- Csak nem ...Te jó Isten ! Kire ütött ez a gyerek ?? Sajnos ezeket a kérdéseket nem tették már föl. Elmentek azok, akik még föltehették volna.Én is észrevettem, hogy egyre kevesebb emberrel beszélget már apám, egyre ritkábban szólit meg valakit a tömegből.Ilyenkor ő biztosan számot vetett magában: tavaly még itt találkoztunk ...már ő is elment, vagy csak nem ismertem meg??....Fiatalabb volt vagy talán öregebb nálam?? Ki is a felesége???
Sodortak az évek , tette mindenki a dolgát. Egyre többet voltam távol, már csak aludni jártam haza.S közben egyre kevesebben lettünk. Elment Apó is, Imre a legjobb barátja is . Már a 80-90-s éveket írtuk. Furcsa most így visszagondolva, akkoriban alakult ki egy új szokása. Anyám szokott manapság mesélni róla, s ilyenkor nekem is felrémlik valami homályos, szürke hangulat a múlt legeslegmélyebb bugyraiból, ahova csak nagy ritkán ereszkedik le az emlékezet. Halottak napján nem jött haza a munkából, hanem felült a fél négyes nagykátai személyre, a kis réz csattos, elnyűhetetlen , téliesen őzbarna színű táskájával, s lement a temetőbe. Az utolsó vonattal , a háromnegyed kilencessel jött vissza.Eleinte biztos furcsállottuk egy kicsit, de akkori eszemmel nem sokat gondolkoztam rajta.Máshol járt már az agyam.S ebből aztán rendszer lett. Évről -évre ugyanúgy! Egyedül a táskával.S mindig feltöltve , megkönnyebbülve, mondhatni boldogan tért vissza. Anyám csak azt mondta mindig: - Szeret ott lenni ! Nem értettem, de elfogadtam ! Mit szeret ebben?Egyedül, magányosan a halottaival???
Ma már értem ! Ehhez azonban nekem is 52 évet kellett lehúznom . Apám ennyi lehetett , amikor elkezdte .Huszonévesen azt gondoltam a halottai miatt vágyik a temetőbe. Nem ! Ő az élőket kereste, a még élőket !Akiket még meg tud szólítani, akik még emlékeznek rá, akikre még ő is emlékszik. S azután, ha már nem volt kit megszólitani, mert már elmentek, akkor figyelte az arcokat, hátha a gyerekeik vonásaiban felismerhet valakit. A temető volt már az egyetlen kapocs, ami összekötötte a múltjával, a gyerekkorával, az emlékeivel.Apám generációjával kegyetlenül bánt a sors ! S vele kegyetlenül bánt Nagykáta ! Nem a falu volt a hibás, hanem az idegen eltipró diktatúra, amit rákényszerített a XX. század . Sajnos a falu nagyon gyorsan alkalmazkodott ehhez a rendszerhez. Nem védekezett, nem próbálta kidobni magából ezt az idegen szovjet testet, mint valami gennyes, rákos fekélyt. Hagyta , hogy elhatalmasodjon, s felzabálja a vörös diktatúra, a kommunizmus. Élete első 30 évét élte Nagykátán, ahonnan a helyi komcsi diktátorok rémuralma, a kuláklista , a beszolgáltatások, az erőszakos téeszesítés és a teljes vagyonelkobzás után kisemmizettként , megfosztva minden reményétől abban, hogy valaha ebben a faluban még élni tudna , elmenekült,mint egy üldözött .Az újra kezdés, az új otthonalapítás reményével. Minél távolabb innen, ahol ezeknek a vörös pribékeknek már nem ér el a keze ! Ahol nem bélyegzik meg kulákként, ahol tiszta lappal indulhat. Ez volt élete legfontosabb döntése ! Nem olyan egyszerű döntés ez, mintahogy tűnik innen ,úgy 50 év távlatából. A gyökereket kellett szétszakítani egy velejéig romlott , rohadt rendszer hibája miatt. Minden Nagykátához kötötte! A földek, amit évszázadok alatt gyarapítottak, a szülők, a szülői ház, a gyerekkor, az ifjúság, a barátok, a föld szeretete , az állatai, a lovak, az iskolák, az utcák, a szugok, a határ , és a temető is.Bátor döntés volt, és szívbemarkoló lehetett meghozni .
Apám-fénykorában ! 1946.-ban Bátorral. 16 évesen. Ezt irigyeltem tőle a legjobban . A saját lovat. Mai ésszel felfoghatalan. Egy saját ló, ami csak a tiéd.....a gondolattól is libabőrös a hátam.
Sikerült az új otthon alapítása, de azt hiszem egy dolog soha sem sikerült neki .Apám nem tudott Pesten gyökeret verni. A ház , amit felépített otthont teremtett nekünk, gyerekeknek, de az ő otthonát elrabolta tőle a történelem piszkos sodra. Megpróbálta a beilleszkedést, de a szíve mélyén ő nagykátai maradt mindörökre. Pedig Nagykáta nem érdemli meg, hogy abban a földben nyugodjék !Nagykáta azt sem érdemli meg , hogy nagybetűvel írjam le a nevét !Nagykáta még nem kért bocsánatot apámtól !Apám nem tehetett mást, nem tudott nem megbocsájtani neki.
Én nem ! Engem nem köt oda , csak az első hat évem ! Én már csak apám emléke miatt sem tudok jó szívvel emlékezni szülőfalumra. S minél többet ismerek meg a múltjából, a mostani jelenéből, annál nehezebb tiszteletet tanúsítanom felé.Legszívesebben örökké kisbetűvel írnám le a nevét ! Így: nagykáta !
Pedig sokáig nem így volt ez.
Mostanában úgy alakult az életem, hogy szinte az év minden napján elmegyek a 31-s úton , majdnem a várost jelző tábláig. Ott jobbra fordulva jutok el arra az útra , ami az erdőhöz vezet. Ezt a részt , ha jól emlékszem, Betyárhegynek hívták. Nálunk csak betyárhegyi földnek nevezték azt a néhány hold táblai földet, ami itt húzodik az út mellett.Jobbra egy elhagyott tanya. Jegenyefái alatt hajdan mozgalmas élet volt. Fehér oszlopos gangján pihentek a forróság elől bemenekülők.Ez volt a legjobb minőségű földünk ! Tavasszal a rávetődő napsugarak fényét csillogóan tükrözi vissza a frissen szántott borozda.
Zsíros, fekete föld. Itt megyek el mellette minden nap, s minden nap végigélem gyerekkorom talán első,legszebb, maradandóan megmaradt emlékét.Minden nap , mintegy végtelenített filmszalag végigpereg az a néhány kocka , ami megmaradt.
A betyárhegyi föld a tanyával.
Nem tudom hány éves lehettem! Talán három. Mindegy is. Meleg, kora tavaszi nap lehetett, úgy 1959-1960 -ban . Melegnek kellett lennie . Ha nem tavasz volt , akkor talán nyárvége , amikor már az új búza vetéséhez készitette apám elő a talajt. A szántást valószínű, előtte levő nap fejezhette be. Az egyenetlen barázdákat kellett elsimítani valahogy, hogy a vetőgép könnyedén szórja a búzaszemeket a talajba. Gondolom én ezt a mai agyammal, s mezőgazdasági ismereteimmel. S a klipp, ahogy ma neveznék, a bejátszás rövid képsora a következő.A két ló, a két almásderes lipicai származék , Vagány és Deres egy hatalmas , nehéz ajtószerű valami elé van befogva. Lehetett ez az ajtószerű akár három-négy méter hosszú, de legalább egy méter széles, s kellően súlyos is, hogy kiegyengesse a talajt. Apám rövid nadrágban volt, olyan semmilyen szinűben, ami abban az időben dukált. Az ingje kigombolva, semmivel sem különb, mint a nadrág.A szél belekapva lobogtatja. Apám ott áll a palló közepén, kezében szorongatva a lovak istrángját / vezetőszárát / . Én apám két lába között állok, s kezeimmel erősen kapaszkodom a lábaiba. Lehet , hogy nem voltam még három éves, mert akkor nem fértem volna el a lába között?? Orromban még most is érzem a lovak izzadtságszagát. Megindulnak a lovak, s a palló megmozdul alattam. Kétségbeesetten próbálok állva maradni , s iszonyatos erővel kezdem apám lábait marcangolni a kezeimmel. Csak az indulás volt nehéz ! Végre megtaláltam az egyensúlyt. S a lovak húzzák a pallót egyre gyorsabban. Száguldunk a barázdák fölött .Ennyi ! A klipp itt véget ér. Nem tudom , hogy fordultunk meg, nem tudom , hányszor estem le a pallórol, azt sem tudom, egyáltalán, hogy kerültem oda. Viszont az élmény , még ma is borzongatóan szép. S ha azt hinné valaki , ez nem volt életveszélyes , az téved. Bármelyik pillanatban , ha kiesek apám lába közül, a palló, ami kellően nehéz kellett, hogy legyen, végigment volna rajtam, s belepanírozott volna a talajba mindörökre, mint egy őskori kagylóleletet . Olyanok voltunk mi ott kicsiben , mint a híres osztrák festő által megálmodott Koch-fogat. Hat ló hátán a csikós! Ez volt az én életem győztes fogata !
Lifttel kellett lemenni a a korbonctanra. Kezemben fogtam a zárójelentést és a halotti anyakönyvi kivonatot. Azt hittem, sose ér már le ! Egy örökkévalóságnak tűnt. Mi következik még?Mit kell még aláírnom , átvennem, hogy végre szabadulhassak már ebből a nyomasztó hullaházból ? Gyülöltem ezt a vöröstéglás kórházat ! Gyűlöltem az orvost, aki kapzsiságában , pénzéhességében túltett minden képzeleten. Áltatta anyámat, s a halál beállta előtt egy nappal is képes volt még hatalmas borravalót elfogadni.Szemrebbenés nélkül ! Kapzsiságánál csak a tehetségtelensége volt dühítőbb ! Nem elég, hogy kivégezték, hónapokig értelmetlenül kínozták, áltatták a reményetelen reménnyel, most még itt kell canossát járnom órák óta. Bevezettek valami ruhatárfélébe. Először azt hittem rossz helyen vagyok, de gyorsan kijózanodtam. Még csak most kezdődik az igazi megpróbáltatásom. Csak nem nekem kell majd a fogasokról összeszednem apám utolsó ruháját? Nem ! Ez nekem sok lenne ! Ez elmaradt ugyan, de helyette kaptam egy papírba tekert, s madzaggal átkötött kis csomagot. Ahhoz túl kicsi volt, hogy ruha legyen benne. Nem is próbáltam felbontani, inkább igyekeztem minnél hamarabb elhagyni a kórház területét.A kocsinál végre mély levegőt szívtam. Beültem, s a csomagot az ülésre dobtam . Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Mi vár még ma rám? Koporsó választás, szemfedél. A csomag magányosan hevert továbbra is az ülésen . Nem volt nálam kés, ezért próbáltam óvatosan kibújtatni a madzagból a csomagot. Föltéptem a papírt.Az elnyűhetetlen, rézcsattos, téliesen őzbarna kistáska volt benne. Óvatosan magam elé raktam a térdemre. Kerestem a zárt, s próbáltam kinyitni. Szememből már patakokban folyt a könny. Soha nem éreztem még ilyen szívbemarkoló rohadt érzést. A fogaim vacogtak,fojtogató , rángógörcsszerű zokogás tört rám. Alig tudtam kinyitni a zárat. Majdnem üres volt, csak a kisnaptár , néhány érdektelen irat, s a legmélyéről előkerült apám bőrszíjas Doxa órája. A svájci Doxa , a 17 gyémánt köves . Ennyi maradt 62 év után ! 62 év egy kis táska mélyén ! Nem tudom meddig voltam a kocsiban . Talán egy óránál is tovább. Amikor már valamennyire uralkodni tudtam magamon , elindítottam a kocsit, de az ülésről hátraraktam a csomagot. Még nem bírtam ránézni. Ott, akkor búcsúztam el apámtól .
Gazdátlan maradt az elnyűhetetlen, rézcsattos ,kopott, téliesen őzbarna kis táska.Bár én nem hiszek benne, de ha létezik az örök Vadászmezők világa , akkor apám ott is talált magának valahol egy kis táskát. Lehet , hogy nem egy ilyen elnyűhetetlent, nem rézcsattosat, nem téliesen őzbarnát. Talán már egy újat is megérdemelne, ami nem dörzsölné ki a nadrágját.S úgy sétálnak az örök Vadászmezők , sohavégetnemérő gyalogösvényein. Apám néha megáll, lassan lehajol . Megint talált valamit .Óvatosan felemeli, megnézi , s a kezében megforgatja. Lassú , megfontolt mozdulattal a kis táskába helyezi a tárgyat. A csattot rákattintja. Fejét felemi, s homlokába hulló hajszálait jól megszokott mozdulatával hátratúrja. Meleg , jóleső érzéssel a távolba nézve mondja magának : - Egyszer ez is jó lesz valamire !
2010. November.03.
Templomi mosdatás
Néha próbálok visszamenni az időben, s elcsípni azt a pillanatot, amire még gyerekként emlékszem, ami a távolból fölsejlik. Hosszú már az az 52 év, néha az előző napi emlékezés is gondot okoz már.
Előjönnek arcok,képfoszlányok ,néha illatok is! Furcsa az agy. Emlékszik illatokra is .Az erdő csendjében magam is meglepődtem, amikor olyan dallamokat kezdtem dudorászni magamban, amit apámtól hallottam névnapi összejövetelekkor. Nem! Ezek nem munkásmozgalmi dalok voltak.Nem is nagyon van hallásom, a hangom még annál is rosszabb, de nekem olyan kristálytisztának tűnt visszahallva saját fülemből.A rosszra több ok lenne emlékezni. Az első napra az óvodában. Nyomaszt a hangulata, az olajfesték terpentinillata.Pedig később szerettem oda járni ! Az első alkalommal, amikor madártejet kaptunk, olyan óvatosan ettem belőle, mintha mérgezett lenne. Soha nem láttam ilyen szinű kaját! Aranylott, mint a templomi oltárdiszek.Madártej, kakastej, ahogy a többiek hívták.
Kell lenni korábbi emléknek is ! A templom??
A nagykátai Szent György templom bejárata.
Nagyanyám vasárnaponként elcibált a reggeli misére . Megszeppenve ültem be a súlyos fából készült padba.Félelmetes volt a nagykátai Szent György római katolikus templom impozáns mérete, a hatalmas oltárral. A falakról visszhangzottak a számomra érthetetlen ,aktuális dörgedelmek, s beleborzongtam, amikor a hátam mögül valahonnan belekezdett az orgona valami szent dallamba.A padok túl magasak voltak, ezért állva is csak alig -alig láttam valamit. A prédikáció így nekem tényleg földöntúlinak tűnt.
A főhajó.
A főhajóban a gyorsan kelők kaptak helyet, így azután mi legtöbbször csak az oldalsó hajó padjaiban kaptunk üres helyet. Innen viszont jobban láttam a faliképeket. Kopasz szerzetesek tettek-vettek a képeken, s nem nagyon értettem, miért van a fejük felett olyan csillogó karika.A kopaszság nekem fel sem tünt, mert apónak sem volt egy szál haja sem.Baromira untam már magam, s ilyenkor jött a liftezés. Hol fel kellett állni, hol le kellett térdepelni. Az állás nekem nem jelentett nagy változást, mert addig is álltam. A térdeplést néha próbáltam szabotálni, hiszen én szuverén egyéniség vagyok, de ez nem nagyon jött be. A mama ilyenkor egy laza fonákkal a gyűrűs ujjával úgy megküldte a fejemet, hogy könnybelábadt a szemem tőle. Próbáltam úgy tenni, mintha meg sem érezném, de még a fülem is zúgott tőle percekig. Biztattam magam, minden rosszban van valami jó. Legalább addig sem hallom a kornyikálásukat. Nem is hallhattam, a fülzúgásomtól. S mindezt nagyanyám olyan lazán és előkelően adta elő, hogy a szeme sem rebbent meg. Lenyomott nekem egy adagot , s közben hangosan, kristály tisztán énekelte az imakönyvből a 123milliomodik zsoltárt.Persze ezzel még nem fejeződött be a mi kettőnk műsorszáma. Ez csak olyan bemelegítés volt. Isten látja isten házában a lelkemet, én még nem is voltam olyan rossz gyerek.Ekkorra már kicsit leült az előadás. Már kimentek a nápolyi osztáshoz is. Kezdtem már baromira unni magam.
Az kisoltár és az oldal hajó.
A kopasz szerzeteseket már mind elneveztem valakiről, . Jó pedagógiai érzékkel, érezte ezt nagyanyám is. Pózt váltottunk. A mama fogott és fölvett az ölébe. Na, kész ! Tudtam, hogy most fog kezdődni a mi kis duettünk. A templomi mosdatás cimű magánszámunk . Ahogy fölvett az ölébe, rögtön látta, hogy milyen mocskos a pofám. Így jönni Isten házába, ilyen mocskos arccal !!! Gyanítom, nem Istennel volt itt a gond, hanem a szomszédasszonyok csípős nyelvével.Volt egy agyonhasznált , fekete bőr retikülje. Csak az imakönyv volt benne, meg egy zsebkendő. A retikült felül vastag fém csatt zárta le. Ennek a fémcsatnak a hangjára indult a mi kis előadásunk. Amikor meghallottam a zár csattanását, a számat kitátottam , mint egy viziló, s igyekeztem a legtöbb levegőt magamba szívni.Ezalatt a mama óvatos , kecses mozdulatokkal előhúzta a retikül mélyéről a zsebkendőt. Már ettől kezdett forogni a gyomrom, s a hányás határán voltam. Nőies mozdulattal a szájához emelte , mintha csak a rúzst törölné ki a szája szegletéből.Sajnos ez nem a rúzs volt ! A rúzs ehhez képest maga a mennyei manna. A zsebkendő sarkába beküldött egy nagyadag nyálat. Soha nem értem meg, miért nem a homlokomon,esetleg a fülemen voltam koszos, netán a fejem búbján . Nem. Én azon az egyetlen helyen tudtam koszos lenni, ahol telibe tüdőzhettem le a gusztustalan nyálbűzt. Mindig az orrom alatt.Ez volt az a pillanat,amikor próbáltam a fejemet elfordítani , s minél távolabb tartani a főcsapás irányától. A levegőm már egyre fogyott. A tisztítás első üteméből nem sokat éreztem , mert a levegő visszatartásával voltam elfoglalva, a bűzt csak az agyamból éreztem. A mama precíz volt. Máskor egyébként soha, de most tiszta munkát végzett. Másodszor is végigdörzsölte az orrom alatt a nyálgépet. Olyan fényes volt már a bőröm, mint a frissen bokszolt rámás csizma. Már a túlélés határán voltam! Végre befejezte. Akció alatt baromira kellett vigyáznom, hogy nehogy az arcomhoz érjen, mert akkor kifújtam volna az összes levegőt, s a következő ütemben a szabaddá vált orr nyilásomon keresztül telibe letüdőztem volna az összes cuccot egyszerre. Annál már a halál is jobb ! Kritikus pont volt ez. Hirtelen mozdulattal az összes ujjammal megpróbáltam befogni az összes orromat, s kifujtam a tüdőmből a maradék levegőt. Csakhogy egyszerre kifújni is meg szívni is elég zűrös . Ha sok bűzt sikerült lenyomnom, akkor az öklendezés kerülgetett, s ez Szűz Mária magasztalása közben rosszul vette volna ki magát. Meg aztán tudtam, ha hányni vagy öklendezni kezdek, megindul a jobbkezes fonák gyűrűs, s akkor aznapra már elfogy teljesen a fejem. Eleinte azt a túlélési technikát dolgoztam ki, hogy a saját ingem ujjával próbáltam semlegesíteni az orrom alatti magas ph -értéket. Sokat kellett dolgoznom rajta, míg kialakitottam a nyerőt. Az elv egyszerű: mindenkit a saját fegyverével lehet legyőzni. Sajnos az ideális , nekem legjobban eső tervtől el kellett tekintenem, az aránytalan súlykülönbség miatt. Ez lett volna az, amikor én töröltem volna le a saját nyálammal benedvesített zsebkendővel a mama szája szegletéből a rúzst. Sajnos az ismert okoknál fogva ez nem jött össze. Ezt fejlesztettem tovább, amikor rájöttem, a megelőző csapás elvére. Előre benyálaztam a saját zsebkendőmet, s azt nyomtam a mama kezébe, amikor rájött a mosdatási roham. Mégiscsak a saját nyálam ! Ezzel csak a fizikai része ért végett az eltiprásomnak. Ilyenkor duzzogva megsértödtem, s dacosan elkezdtem nézni az oltárképet.Hatalmas oltárkép volt. Szent Györgyöt ábrázolta, a templom védőszentjét, amint küzd a sárkánnyal. Hófehér paripán ült, s dárdáját tövig szúrta a sárkány torkába. Sugárban tört elő torkából a vér. Remélem, megbocsájtja nekem a mama ott fennt az angyalok között, de én ilyenkor , mosdatás után mást láttam ott a sárkány helyében........
Az , hogy nem lettem vallásos, nem ennek köszönhető, de azért sokat nyomott a lattban .........
A kisoltár.
A ház: Kossuth.u.23.
A z udvar szinte minden állatára emlékszem. A hosszú , gangos parasztház első felében egy szoba és egy konyha volt anyámék terűlete. A szoba földes volt, a konyhában fekete-fehér mintás cementlapok.
Sokkal többre nem is emlékszem, hiszen egész nap a nagyanyám fennhatósága alatt voltam, ide csak aludni kerültem esténként. Arra viszont filmszerűen , tisztán , amikor az ajtóhoz vonszoltam egy sámlit, s a villanykapcsoló melletti konnektort kezdtem el piszkálni. Nem kellett sokat várni, rájöttem , az ujjam simán belefér a lyukba. Először óvatosan az egyik lyukba dugtam be. Semmi! Felbátorodtam. Most lassan bedugtam az ujjamat a másik lyukba. Hirtelen bizsergető érzést éreztem az ujjam végébe, s amilyen gyorsan csak tudtam, kirántottam belőle. Leestem a sámliról a földre. Azt hiszem, nagyon beszarhattam az ijedtségtől.Mennyi lehettem? Talán 3 éves? Ki tudja! Megrázó élmény volt, az biztos.
Talán 15-20 év telt el azóta, amikor először elmeséltem ezt a találkozásomat a feszültséggel. Mai eszemmel úgytudnám rekonstruálni, hogy az ujjam első bedugásakor a földelést sikerült eltalálnom, ezért még nem csapott meg az áram. A második lyuk már talált. Ott , abban volt a fázis. S hogy akkor , ott rögtön miért nem haltam meg? Arról a sámli tehet. Valószínű, mint a sámlik akkoriban mind fából készültek. Az áram nem tudott keresztül hatolni a szívemen, mert a sámli szigetelt, s az áramkört nem tudta a földön keresztül rövidrezárni. Ha akkor mezítláb, a kőröl csimpaszkodva pettingelem meg a konnektort, az biztos halál lett volna. Nem igen tudnám ezt akkor itt elemezni.
A ház második traktusa volt a mama és apó tisztaszobája és a konyha.Ez a konyha ma úgymondanánk : multifunkciós volt. Néha eredeti szerepét adta, de legtöbbször bögrecsárda, s piaci napokon igazi agóra, közterület. Szinte minden itt történt, ami egy gyerek számára unalmas volt: a főzés, mosás, tüzelés, moslékkészítés,reggeli, ebéd és a vacsora is. A konyha jelentette az életteret. Állandó jövést -menést.
Az igazi rejtelmek azonban a padláson történtek, az istállóban, a galamb padláson és a pincében.
Ha most ezekről a rejtelmekről elkezdenék mesélni , eltérítene az eredeti mondandómról. Ezekről majd máskor, csak addig el ne felejtsem őket !
Térjünk csak vissza a konyhába. Furcsa egy képződménye volt ez a paraszti életformának az 1960-s évek elején. Őrizte egyes jegyeiben még az ősi paraszti lét elemeit. Volt még benne búboskemence, de már trükkösen. A kemence búbos része a tisztaszobában volt, de a nyilása a konyhában. Célszerű volt ez így . Ha begyújtottak benne, a száraz venyigét / szőlővesszőt / , csutkát / a kukorica azon része, ami morzsolás után megmarad / a konyhából adagolták, s így a piszok nem került a tisztaszobába. Sajnos , azt már nem tudom , a fütésen kívül mire használták a búboskemencét. Kenyérsütésre nem, mert arra az udvaron volt egy önálló kemence .A legfontosabb szerep a sparheltnak jutott. Ez már a kor szellemének megfelelően zománcozott külsejű vaslemezből készült tüzhely volt. A teteje hasonlít a mostani szupermodern kerámialapkás tüzhelyekéhez, csak egyszerű vaslemez borítással. Két nagyobb fazekat lehetett rátenni egyszerre. S volt egy külön sütésre alkalmas része is. Főzésre és fűtésre is használták egyszerre. Csutkával, később már tojásbrikettel is pakolták a tüzteret. Sparhelt mellett állt az oda semmilyen formában nem illő konyhaszekrény. Hihetetlen kék, talán galamb kék színe annyira kilógott a konyha hangulatából, mintha egy Andersen mese díszlete lett volna. Poharak tányérok, fazekak. Rengeteg titkos fiókkal, amik kihuzogatása mindig felemelő izgalmat jelentett. Hátha lesz benne valami titok, valami rejtélyes cucc! Ezek többnyire elmaradtak, s csak unalmas feljegyzések sokasága jelezte a mama számára, bizony sokan tartoznak még a pálinka árával. De olyan baromi jó illat jött ki belőle, hogy már azért megérte kihuzogatni. Frankkávé s maláta. S hát lehet fokozni még a stilus egyveleget. Valószínű, egy mai lakásberendező azonnal harakirit végezne magán ettől a látványtól : a konyha szerves része volt két hatalmas parasztágy, az összes kellékeivel. Úgymint szalmazsák, dunyha , libatollból, párnák s egy őzbarna ágyterítő. Még véletlenül sem egymás mellett. Egymás mögött . Elől volt apóé, hátul pedig a mama nyomatta. Ebben aludtak.S ebben is volt valami paraszti talentum! A tisztaszobát az alvástól is megkímélték.S hogy én aludtam abban dunyhában az biztos, mert érzem a puhaságát, a melegét, hallom apó hangját, amint mesél a kormányzóról, s gyermeki agyammal próbálom felfogni , ki az a kormányzó. Mindig a kormányzóról mesélt, s olyan csillogó szemekkel, mintha nem is itt élne közöttünk . A kormányzó nem lehet más , mint egy nagyon okos ember, aki áll egy hatalmas autókormány mögött, s onnan forgatja az ország sorsát- én legalább is így képzeltem akkor.Majd egyszer azt is elmesélem, miért szóltak apó történetei mindig csak a kormányzóról.Lassan már végére érek a lajstromnak. A falon persze volt szentkép. Hosszú hajú , szakállas Jézussal. Talán egy kicsit hasonlított a Jézus Krisztus Szupersztár főhőséhez, nekem nem volt bajom vele.Diszkréten meghúzódott a sarokban a barbi szekrény és a parasztágy között. Jó hely volt ott neki. A parasztágy a realítás, a konyhabútor meg az illúzió.Ja és még valami. A néprádió. Már akkor, 1960-61-ben is múzeonális darab lehetett volna. Egyszerű fadoboz, vászon s néhány gomb, skála . A forgokondenzátor tekerésekor recsegett-ropogott minden adó, de azárt a Kossuth meg Petőfi valahogy bejött rajta. Nem voltak médiafüggők, azt leszögezhetem. Újságot csak ablakpucoláskor használtak. Volt két imakönyv, s kulturális örökségem: A magyar nemzet múltja és jelene. Az oroszok hagyták ott a front után, miután a selyempapírokat kitépkedték belőle, cigicsavaráshoz.Nem járt még a Szabad Föld sem. Minek? Tele volt hazugságokkal. Ludas Matyi?? Ugyan, kinek lett volna kedve nevetni, miközben éjjelente kommunista pribékek jártak házról-házra, hogy erőszakkal rákényszerítsék, aláírasák a parasztokkal, hogy lemondanak minden földjükről, vagyonukról, állatukról .Nem volt kedve azoknak sem a nevetéshez, akiket odabilincseltek a sparhethez, begyújtottak, s addig égették szerencsétlent, még alá nem írta a lemondónyilatkozatot. Annak sem volt kedve nevetni, akit a puffajkás munkásőr, meg az ávós besúgó megkötözött, majd lehúzta a csizmáját, s a lábujjairól a puskatussal addig verte le a körmöt, még kínjában aláírt .Szóval nem voltak médiafüggők !Rádióban csak az időjárásjelentést hallgatták meg. A többi úgy is hazugság volt.
Majd folytatom........